Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
| Sakkoztunk egyszer három nagydiákok vörös tűznél, szigorú téli éjjel. Az asztalon körző, tusscsésze állott, s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel. Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal, a szél alighogy néha fölsohajtott, s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal az édes és bíbor birsalma-sajtot, melyben dió volt... |
Még alig tíz éve, s szemem kutat az elborult határon, megoldódott a kedves-régi kéve, a nagydiák már eltünt, mind a három. Az első az, aki e verset írja, a második, az Isten tudja hol van, s a harmadiknak púpos már a sírja, fejfája elvész a sötét falombban. Jaj, mit tudtuk, három diák, az este, |
hogy térden állva nézni kell a szépet, csak én látom a múlt falára festve, mi nem láttuk még akkor ezt a képet. Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden, és ami aztán jött, a semmi, semmi. Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt, unottan vártuk az időt, mely eljő, |
hiába lángolt kelletőn az égbolt, De én a tengerek végére értem, |